Text: Text: Zsolt 42, 1–6
A karmesternek: Kórah fiainak tanítókölteménye. Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt? Könnyem lett a kenyerem éjjel és nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened? Kiöntöm lelkemet, és arra emlékezem, hogy milyen tömeggel vonultam, és hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaénekkel az ünneplő sokaságot. Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért!
Talán az egyik legismertebb egyházi énekünk szövege tárul elénk ebben a zsoltár részletben, Mint a szép híves patakra… Erőt, bizalmat, reményt adó és kérő szavak hagyják el a zsoltáríró tollát, száját. Sok alkalom van életünkben, amikor valóban jó lenne egy hűs vizű forrás mellett megállni, leülni, elbeszélgetni, lelki és testi erőt gyűjteni. Amikor a patak csobogásával könnyeink is együtt indulnának útra, ugyanígy bánatunkat is jó lenne ilyen könnyen elengedni, s a tiszta vizű forrásban lelkünket tisztára mosni. Az emlékezés napjait éljük, amikor felerősödnek a fájdalom, a veszteség, a gyász érzései, amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk, és azokra a boldog időkre, amikor még velünk voltak. Azóta biztosan többen feletettük a kérdést, hol van a mi Istenünk? Hol volt, amikor nehéz volt, amikor hiányzott? S azóta sokszor meg is válaszoltuk, velünk az úton, velünk a bajban, ő kísérte minden lépésünket, ő vigasztalt, ő adott erőt, s ad majd ezután is. Ő az a tiszta vizű forrás, ahová jó visszatérni, ahol jó elcsendesedni, akivel jó visszaemlékezni régmúlt szép napokra. Így kísérjen és legyen velünk az Isten tisztító lelkével, szeretetével emlékezéseink áldott pillanataiban.
kép forrása: pixabay.com